Ha a „magyarok Úristene” tényleg olyan lenne, mint amilyen Bogyrovszkij Gáspár képzeletében volt, akkor bizony nem tudni minek köszönheti a magyar nép, hogy ezer év után is él, és virul, függetlenül a sok év során elszenvedett károkra, melyeket a „más népek Úristene” okozott…

 Iván apja általában a verés közepén megállt, elszívott egy cigit, megivott egy pohár kannás bort, majd folytatta onnan, ahol abbahagyta. Súlyos fájdalom a modern korban, hogy ilyen egyáltalán még lehetséges.

 A fiú az óra után odament a tanárnőjéhez. Reménykedett abban, melyről tudta, hogy úgy is lehetetlen… talán úgy érezte, hogy megszánják, vagy, hogy legalább valami együtt érzést mutatnak felé. Azonban ez a tanárnő volt az, akitől a gyerekek úgy tartottak, mint a tűztől. Ő volt, akinél, ha valaki 3,9-es átlaggal rendelkezett, az nem várhatta a 4-es osztályzatot a bizonyítványban. A nőnek külön élvezetet nyújtott, ha kínozhat valakit, és még ha érezte is valaha, hogy a szíve mélyén kedvel valakit, vele se kivételezett soha, még akkor se, ha feljebbvalója kérte meg rá. Kinézete is olyan volt, mintha egy középkori hóhér női kiadása lett volna. Haját egy kontyba fogva hordta, mely olyan fejet kölcsönzött neki, mintha egy Ku-Klux-Klán-os maszkra emberi fejet rajzoltak volna. Általában olyan ruhákat viselt, melyek kellőképpen takarták testét, és a színeket mindig úgy válogatta össze, mintha csak azoknak a hideg fajtáját ismerné. Pedig nem volt öreg… Olyan jó harmincasnak nézett ki, aki közelebb van egy kicsit a negyvenhez. Az biztos, hogy nála sose volt kegyelem, még akkor se ha a családjáról volt szó… Iván persze jól tudta mindezt, hiszen már két éve ismerte a tanárnőt. Mégis úgy érezte, hogy meg kell próbálnia…

- Babi néni! – szólította meg a komorarcú, vékonyszemű, mogorva nőt.

- Parancsoljon, Bogyrovszkij! – felelte a tanárnő a maga visító, idegesítő, flegma, tudálékos stílusában, és hogy nyomatékosabbá tegye a világ, azaz jelen esetben Iván számára, hogy természeténél fogva egy utálatos boszorkány, úgy megnyomta visítva a fiú nevének utolsó szótagját, mintha közben valaki a lábára lépett volna. 

- Tudom, hogy a tanárnő nem szokott ilyet, de… nem lehetne, hogy valahogy kijavítsam ezt a kettest?

- Ugyanmár, édes fiam! Maga is tudja, ahogy én is, hogy ennél a kettesnél maga soha nem lesz jobbra képes, mert hiányzik magából valami, ami a matematika csodálatos tudományának elsajátításához feltétlenül szükséges… az ész!

- Lehet, de had próbáljam meg! – kérte a fiú, aki fiatalkora ellenére annyit felfogott, hogy egy tanárnőnek nem lenne szabad soha semmilyen körülmények közt ilyen stílusban valaki tudtára adnia, hogy hülyének tartja az illetőt.

- Nézze! Az előbb finoman utaltam arra, hogy nem. Ha lenne esze megírta volna ezt is, és az előzőket is négyesre, vagy ötösre. De nincs! Így nem fogok magamnak plusz munkát adni, amit senki nem térít meg! Maga századunk szégyenei közül az egyik…Viszontlátásra az órámon! – zárta le a beszélgetést a tanárnő, majd látványosan megpördült a sarka körül, és elindult a tanári iroda felé. A fiú nem bírta tovább, elsírta magát, és így szólt hangosan:

- Könyörgöm! Maga nem tudja, mit kapok én ezért! Fogalma sincs…

- Ne zokogjon! Még egy lánytól is szégyen, nem hogy egy fiútól! Semmi közöm a maga iskolán kívüli dolgaihoz! Tanuljon máskor jobban! Most pedig elég legyen! Menjen haza, vagy órára!

 Iván ennél elkeseredettebb nem is lehetett volna. Megfogta cuccait, és elindult haza. Nem mert egyből hazamenni, előbb elment a város széli játszótérre. Tulajdonképpen a helyet, ahová ment, csak ő hívta játszótérnek. Igazából a park azon része csak a boldogabb időben szolgálta gyermekek örömét. Mára már csak a hinta vaskerete, néhány pad, és két beton pingpong asztal maradt az egykori játszótérből. Többnyire szipusok jártak oda gyűlésezni és elbódulni a legolcsóbb és legveszélyesebb drogok egyikétől. Iván ott ült az egyik törött padon néhány órán keresztül, majd megunta az egyedüllétet, elindult hazafelé. Mikor viskójuk közelébe ért, már hallotta apja hangját:

- Nem vagyok jogosult további segélyre! Ezt mondták, nekem! Nincs más megoldás! El kell vinni őt hozzá!

- Tégy amit akarsz, de hozzál piát hazafelé! – felelte egy borízű női hang, mely Iván anyjáé volt.