Iván rájött, hogy a város egyik előkelőbb részébe mennek, mely nem volt ugyan messze a gettótól, ahol laktak, de azért egy tizenegy éves, vézna, éhes gyereknek elég hosszú és kimerítő volt. Több, mint másfél órás séta után megálltak egy hatalmas ház előtt. Az apa becsengetett. Kisvártatva egy kissé pocakos, bajszos vidámnak látszó ember jött ki. Első ránézésre olyan harmincnyolc-negyven évesnek tűnt. Kedvesen beszélt.

- Hát elhoztad mégis? Nagyszerű! – mondta az ember nyávogós, mézes-mázos hangon az apának, majd Ivánhoz fordult. – Hogy hívnak, fiam?

 Először nem fogta fel a kérdést, mert egyre az motoszkált a fejében, hogy vajon miért jöttek ide. Csak mikor apja kissé megbökte a vállát, akkor hatolt el a tudatáig a kérdés.

- Bogyrovszkij Iván.

Félénken válaszolt. Az ember azonban továbbra is vigyorgott. Olyannyira mű volt, hogy azt még a kisfiú is észrevette. A „vigyori”, ahogy Iván magában elnevezte a férfit, hirtelen a belső zsebébe nyúlt, és egy borítékot vett elő.

- Azt hiszem ennyiben maradtunk. – mondta, majd átnyújtotta azt egy olyan mozdulattal, mintha valami hatalmas kegyet gyakorolna. Ezután megkérdezte:

- Mondta a gyereknek, hogy miért van itt?

- Még nem.

- Tegye meg, nem akarom, hogy vonyítson. Kap öt percet, én odabent várom.

A férfi azzal bekocogott a házba, de annak ajtaját nyitva hagyta. Iván kérdően meredt apjára, aki elkezdte.

- Nézd, fiam! Elhoztalak ehhez az emberhez. Itt kell töltened a mai éjszakát. Holnap nem kell iskolába menned, majd írok egy igazolást. Reggel érted jövök.

- De mit kell itt csinálnom?

- Azt majd megtudod odabent. – mondta az apa, majd parancsolóan így szólt:

- Indulj, és bármi történik is, ne ellenkezz, különben… - nem fejezte be a mondatot, de ez is elég volt a fiúnak. Sejtette, hogy mi lenne a vége.

Elindult lassan a bejárati ajtó felé. Ahogy belépett a házigazda már várta. A nyájas művigyor még nem olvadt le az arcáról. Leginkább arra emlékeztette Ivánt, mint amikor láthatta egyik osztálytársának a Batman képregényében Joker figuráját. Csak a férfi nem volt kifestve.

- Vedd le a cipőd és a kabátod az előszobában. – szólt rá a férfi, továbbra is mézes-mázosan. A fiú teljesítette az óhaját.

- Nem vagy éhes?

- Egy kicsit… - felelte félénken a fiú, legszívesebben azt mondta volna, hogy fel tudna falni egy ökröt, hiszen három nap alatt talán két szelet vajas kenyeret evett.

- No gyere akkor – mondta a férfi, és tessékelte be az előszobából a konyhába.

 A konyha nem volt túl nagy. Egy kis asztal állt benne, mellette egy szék, illetve tele volt csupa olyan berendezéssel, ami egy XXI. századi konyhához való, amennyiben a konyha tulajdonosa megteheti, hogy elektromos sütője, hűtőládája, mikrója, kenyérsütő gépe, turmixa, meg egyéb felesleges, ugyanakkor hasznos kütyüje legyen. A konyha kis mérete sejtethette azt is, hogy a férfi egyedül él, de azt is, hogy a házban van valahol egy ebédlő.

- Szólíts nyugodtan Ötvös bácsinak, ha esetleg mondanivalód van. – mondta a férfi miközben kivett a mikrohullámú sütőből egy fél grillcsirkét és letette azt a gyermek elé az asztalra. Majd adott még két szelet házilag sütött kenyeret.

 Iván úgy esett neki az ételnek, mintha soha életében nem evett volna semmit. Igaz, ami igaz, ilyet valóban nem evett soha. Ötvös bácsi, ahogy a férfi nevezte magát, elégedett arccal nézte, ahogy a fiú elfogyasztja a  csirke jelentős részét.

- Elnézést, de többet nem bírok enni! – mondta elégedetten a fiú. Kezdte megkedvelni az idegent, ezért hozzá is tette:

- Köszönöm szépen, ennyit még életemben nem ettem!

- Örülök, hogy ízlett! Most pedig szépen feljössz velem a fürdőszobába, és lefürdesz.

- Igazi kádban? – kérdezte meglepetten a lavórhoz szokott gyerek.

- Természetesen.