Szponzorált linkek

Keress a blogomon!

V. Molnár Ferenc - Novella és vers gyűjtemény

Vers, novella, regény... Szoktam ilyeneket (is) írni! Ezeket szeretném megosztani azokkal, akik fogékonyak a művészet ezen formájára! "Egy vers a világért, egy novella az emberiségért, egy regény a jövőért!" Ez a mottó!

Vers és Novella hírek

Matek kettes című "nagy" novellám 7 részben közlöm a blogon.

A ti gondolataitok....

  • Dead-End: Hello! Hasonló ötletem nekem is volt, mint amit Te csinálsz a blogodban, pl. ebben a posztban: nov... (2009.02.13. 22:16) Novella: A fénykép
  • Flo-márkuskati: Szia!:) Így tetszik...ezzel a befejezéssel;) van happy end:nem tőrtént meg a való világban;) grat (2009.01.30. 09:31) Novella: A fénykép
  • Tonett: Tetszett,de hogyha jol vegzodne akkor jobban el tudnad adni a nagy erdemu kozonsegnek.(igy csak eg... (2009.01.28. 03:21) Novella: A fénykép
  • bloggerman (törölt): Egész jó:) (2009.01.23. 21:07) Novella: A fénykép
  • Utolsó 20

Vers, novella antikvárium

Értesülj, ha új vers vagy novella jön

Vers, novella és a többi címke

akit (1) álarc (1) álmom (1) azt (1) bejelentés (1) béke (1) boltba (1) éber (1) ebook (1) ekönyv (1) el (1) elhagyja (1) elindultam (1) e book (1) e könyv (1) félek (1) félelem (1) fénykép (1) gondolat (1) gonosz (1) győzelem (1) győzelmem (1) harag (1) hírek (1) hirtelen haragú (1) irodalom (14) jótanács (1) kaptak (1) lottó (1) magány (1) maszk (1) matek kettes (7) mindenki (1) novella (21) olvasás (14) pillanat (1) regény (13) rossz (1) sose (1) szeretet (1) tisztelet (1) tréfagyár (1) vége (1) vers (12) vidám (1) visel (1) vita (1) út (1) Címkefelhő

2007.12.16. 23:34 ferikruger (törölt)

Novella: Az öreg

 

Piszok meleg nap volt ahhoz képest, hogy március havában jártak. Sáromvér lakói a szokásos napi tevékenységüket végezték.  A felnőttek dolgoztak, a fiatalok iskolában voltak. Az iskola szokványos épület volt. Egyszerű, és unalmas, mint a legtöbb iskola. Tele volt sok tanárral, akik mindenféle szakmát választhattak volna, csak a tanítást nem. Kétféle tanár van. Van a jó tanár, és a rossz tanár. A kettőt nem az különbözteti meg egymástól, hogy mennyire tudják leadni az anyagot, hanem az, hogy mennyire tudják a figyelmet elvonni egy padalatti érdekes újságról, vagy egy izgalmas hétvége ecseteléséről olyannyira, hogy egy közömbös téma iránt is érdeklődő legyen a tanuló. A jó tanár nem attól jó, hogy tudja, mit kell tanítania, és megtanítja, hanem attól, hogy tudja azt, hogy hogyan kell érdekesen megtanítani egy olyan dögunalmas anyagot, mint például a római szenátus felépítése, vagy a függvényábrázolás és definiálás. Mert el lehet mondani egy fizika tananyagot valahogy így: „Tehát a V=s/t; ahol a V a sebesség, az s a megtett út, és a t az eltelt idő. Holnapra magoljátok be, dolgozat!” Szinte biztos, hogy a diákok fele elégtelen szint alatt teljesítené a másnapi számonkérést.

 

   Ellenben,  ha valahogy így mondaná a tanár: „Na srácok! Mivel korunk egyik legfontosabb szállítási eszköze az autó, az osztály 99%-a ült már benne. Bizonyára láttátok már a sebességmérőt. Tudjátok az a félkör alakú üveglappal lefedett izé, amiben egy kis tű mozog jobbra - balra, függően attól, hogy gázt ad apu, vagy fékez. Na ebben oda szokták írni, hogy KM/h, azaz kilométer per óra. Azt matekból tudjátok, hogy a per – jel, osztást jelent. No de… mit mérünk kilométerben? … Úgy van Pistike, valaminek a hosszát. Esetünkben a megtett út hosszát. Órával mit mérünk? …Helyes, Julcsika! Az időt. Tehát mi a sebesség? Valamilyen idő alatt megtett út. Szóval, ha azt mondom, hogy 1 óra alatt 70 kilométert mentem, akkor bizonyára 70 km/óra volt a sebességem. És még így kicsengetés előtt tanuljuk meg a képletet… V az nem más, mint a sebesség. Van az autóban sebeség-váltó. A sebesség V, mint váltó. Az s az út jele. Miért s? Mert a hülye villamossági szakfizikusok, az U betűt lefoglalták a feszültségnek. És az idő az t. T, mint taposs bele, vagy nem érsz oda. V=s/t. Holnap kénytelen vagyok dogát íratni ebből, de nem hiszem, hogy gondot fog okozni nektek.” Ez után már négyes felett lenne a dolgozat átlaga. Persze ha minden tanár ilyen lenne, valószínűleg egyhangú életet élnének az iskolában a diákok.

     A Sáromvéri Gimnáziumban nem volt egyhangú az élet. Persze legjobban mindenki az utolsó óra végén a kicsengetésnek örült. Miután ez felhangzott, nagy robajjal menekült ki a suliból tanár és diák egyszerre. Ez ezen a verőfényes márciusi napon sem történt másképpen.

  Két barát lassan bandukolt lefelé a lépcsőn. Az egyik sportos, izmos, magas, barna srác volt. Kicsit old schoolosan öltözve, de jól állt neki. A másik srác alacsonyabb volt, ő se volt kövér, inkább csak egy enyhe pocakja volt.

- No és? Megkapjuk a nyaralót a hétvégén? – kérdezte a magas srác, miközben kinyitotta a kaput és előre engedte társát, meg még két lányt.

- Úgy néz ki igen, és fater azt mondta le is visz minket.

- Nagyszerű. Andit elengedik?

- Azt mondta neki az anyja még tegnap, hogy igen. Jó kis szülinapot tartunk így négyesben.

- Hármasban.

- Hogy hogy? Anita nem jön?

- Szakítottam vele. Elegem volt már, hogy csak az új mozi filmekről lehet vele beszélgetni.

- Nem is mondtad…

- Nem volt rá alkalom. De mindegy, hagyjuk. Mész ma Andihoz?

- Nem hiszem. Tanulnom kéne. Holnap dolgozat, és ha nem lesz jó, többet nem kapom meg a nyaralót.

  A két srác nem ment sokáig együtt, mert két kereszteződéssel később egyikük balra, a másik pedig jobbra fordult, lévén, hogy mindketten a saját házukba tartottak. Titkos kézfogásukkal búcsúztak egymástól.

- Te Bandi! – mondta a magasabb még a búcsú után.

- Igen?

- Reggel itt a szokott időben?

- Alap. – hangzott a válasz.

Bandi miután elvállt barátjától, elkezdett kutatni a táskájában a discmanje után. Ahogy túrta félre a könyveket, észrevette, hogy van ott valami, ami nem az övé. Egy történelem tankönyv volt. A címkén az állt: „Kerle Andrea, 10/B” A fiú fejében lejátszódott az előzőnapi beszélgetésük:

 

   Bandinál voltak. A lány olvasta a könyvet, a pénteki nagy dolgozatra készült. Hosszú vöröses barna haja volt, és ragyogó kék szemei. A fiú nem tudta levenni róla a szemét, pedig neki is a matekdolgozatra kellett volna készülnie. Ráadásul túl voltak egy szenvedélyes szeretkezésen.

- Holnap is átjössz? – kérdezte a fiú.

- Nem lehet. Tanulnom kell. Gondolom, szeretnéd, hogy menjek hétvégén veletek, nem?

- De igen. – válaszolta, de valami furcsát érzett. – De anyukád mindig megengedi, hogy velem tanulj. Most…

- Most megkért, hogy legyek otthon! – emelte fel a lány a hangját, majd kicsit enyhébben folytatta. – Ez érthető, nem?

- De. – mondta a fiú, kissé elkámpicsorodva, de nem akart veszekedni.

 

    Egy nappal később pedig ott állt félúton az otthona, és az iskola között, kezében azzal a tankönyvvel, amiből barátnőjének fel kellene készülnie. Hirtelen elhatározással úgy döntött, hogy átviszi a könyvet a lányhoz. Még örült is, hogy legalább egy kis időre láthatja őt. Bár elég volt becsuknia a szemét, és maga előtt látta azokat a szemeket. A vállra omló hajat. A lány mellének vonalát, mely a legfinomabb érintésre is azzal reagál, hogy enyhén libabőrös lesz, és megkeményedik. Látta maga előtt a lány köldök percingjét, melyet a legnagyobb titokban csináltatott magának, és az anyja még két év után sem tud a létezéséről. De azért jobb valamit tényleg látni, és meg is fogni, mint csak elképzelni.

Negyed óra alatt odaért a lány házához. Tudta, hogy a kiskaput csak éjszakára zárják be, ezért belépett rajta. Ahogy közelített a bejárati ajtó felé, hangokra lett figyelmes. Enyhe kifejezéssel élve: „a szerelem hangjai” voltak azok.

   „Megint itt az anyjának a pasija!” – gondolta a fiú. Bement a házba. A kis előtérben levette a cipőjét, hogy ne sározza össze a házat. Bár száraz tiszta idő volt, sose lehet tudni, hogy mennyi kosz ragad az ember talpára. Az előtérből egy nagy nappali szobába lehetett jutni, melynek közepén hatalmas fa ebédlőasztal állt. Megállt egy pillanatra az asztalnál, és kivette a táskájából a könyvet, majd elindult a lépcső irányába. Ahogy közeledett az emelethez, a hangok úgy erősödtek. A lépcső tetején egy kis folyosón lehetett jobbra menni. Az első szoba volt Andié. Ahogy közelebb ért látta, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Hát bekukucskált, hogy lássa, mit csinál szerelme. De bár ne tette volna.

  A lány ágyában olyan események zajlottak, amelyről a fiú eddig azt hitte, hogy csakis és kizárólag ő szerepelhet bennük. A lány volt felül. Tökéletesen mozgott, hogy a lehető legizgatóbb hatást érje el partnerénél. Az ágy pontosan szemben feküdt a szoba bejáratával, tehát Bandinak ahhoz, hogy mindent lásson, kijjebb kellett nyitnia az ajtót. Azt, hogy a lány kivel csinálja, még így sem láthatta ebből a szögből. A zsanérok régen voltak megolajozva, és az ajtó hatalmasat nyikordult a mozgatás hatására, mintha valami szellemkastélyban járt volna a fiú. Andrea nem nézett hátra a zajra, csak megkérdezte a partnertől, hogy mi volt ez a zaj. Bandi számára nagyon is ismerős hang felelt a kérdésre:

 - Nem tudom, biztos csak a szél fújja az ajtót. Ne hagyd abba!

 - Nem! Nem a szél fújja az ajtót! – szólalt meg a srác szinte túlvilági hangon. A döbbenet és csodálkozás olyannyira más világba vitte, hogy szinte nem is önmaga volt, hanem csak álomkép. Belé is hasított a gondolat, hogy ez csak egy buta rémálom, és mindjárt felébred. A legtöbb ember ezt kívánja magának, ha valami olyan éri, amit nem szeretne, hogy igaz legyen. Sajnos az élet ennél keményebb.

  A fiú hangjára a lány megpördült és félig ülő pozitúrába dőlt be partnere mellé. A takarót ráhúzta a mellére, mintha idegen állna vele szemben, nem pedig az, aki majdnem minden nap láthatta azt, amit eltakart. Ezzel a mozdulattal láthatóvá vált a dolog másik szereplője is.

  Sokak szerint a szerelemnél erősebb kapocs az életben a barátság, ha igaz, és szívből jövő. Ha egy olyan ember üt meg, akit addig barátodnak hittél jobban magad alatt vagy, mintha szerelmed elhagy. Ha egy barát csal meg téged, az jobban fáj, mintha a barátnőd csalna meg. Bandit azonban mindenki megcsalta. A legjobb barátja ott feküdt szerelmével egy ágyban. Ilyen helyzetben az emberek kilencven százaléka ostoba kérdéseket tesz fel, vagy hallgat. Bandi az előbbi csoportba tartozott.

 - Elárulnátok, hogy mégis mi ez itt? – kérdezte meglepően nyugodt hangon. Ez a hangnem jelentette azt, hogy sokkal idegesebb, mint amilyennek látszik. A szavak mintha a gyomrából jöttek volna fel, egy kis lyukon át.

  Az ilyen kérdésekre szintén tipikus válaszlehetőségek vannak. Az egyik, hogy a vétkesek csendben, lehajtott fejjel a földet nézik, esetleg malmoznak az ujjaikkal, és vonakodnak bármilyen választ is adni. A másik lehetőség, hogy valami roppant vicces, flegma válasszal elintézik magukban a dolgot. Bandi barátja ezúttal az utóbbit választotta.

 - Mégis minek nézed? – a fiú szemében ott ült az az undok, „szarok én a fejedre! Én dugom a nődet, mert akkora lúzer vagy, mint a ház!” – nézés. Andi azonban a bűnbánó figurát vette fel.

 Bandi vett egy nagy levegőt, és így szólt:

 - Ezt valahogy nem vártam! – hanglejtésében érződött, és testének remegésén látszódott, hogy mindjárt szétrobban, mégis halkan beszélt. – Tudod, azt hittem még valamikor régen, amikor megbeszéltük, hogy egymás nőjét soha, meg hogy nőn ne vesszünk össze soha, az … komoly dolog!

  A fiú hangja akadozott. Maga előtt látta a kocsmai jelenetet, mikor ezt néhány feles után egymás nyakába borulva megbeszélték. Ennyit ért vajon? Ennyit jelentett a három éves barátság? Nehéz az ilyet felfogni. A fiú azon gondolkodott, hogy mit tegyen. A helyzetben nem lehetett józan döntést hozni, de Bandi mégis akart. Hirtelen hátat fordított, és kirohant a házból. Alig hallotta meg, hogy Andi utána szól valamit, de nem is foglalkozott vele. Túlságosan nagy fájdalom érte ahhoz, hogy megálljon beszélgetni. Futtában felkapta az ebédlőasztalon hagyott táskát, majd beleugrott cipőjébe, és kirohant a házból. Ahogy rohant lefelé az úton, rálépett a cipőfűzőjére, melyet a nagy indulatok miatti sietségben nem kötött be. Hatalmasat esett, de dühe olyan nagy volt, hogy nem foglalkozott a fájdalommal, inkább csak azt fogta fel, hogy nem volt elég az aznapi történés, még egy újabb bosszúság érte. Dühösen bekötötte a cipőfűzőjét és elkezdett gondolkodni, hogy mit tegyen. Nem akart hazamenni, hiszen minden egyes szeglete a szobájának, a lányra emlékeztette, és ő most csak felejteni akart. Belenyúlt a farmerjának zsebébe, és kivett egy ütött-kopott barnaszínű bőr tárcát. Kinyitotta, hogy megnézze mennyi pénz van benne, de egy rongyos ötszázasnál és pár kétforintosnál többet nem talált. Ezzel a pénzmennyiséggel legfeljebb három napig bírhatja ki, ha csak kenyeret meg némi szalámit vesz. Bárcsak élnének még a nagyszülei… Ez volt az egyik gondolata, mert az egyik barátja mesélte, hogyha valami rossz éri őt, elmegy vidékre egy hétvégére a nagyszülőkhöz, és ott elzárva a világtól megvárja míg megnyugszik. Bandi azonban nem tudta ezt megtenni. Ugyan hallotta, hogy anyai nagyapja még él, de se a család nem kíváncsi az öregre, se az öreg a családra. Még ha megakarná keresni, se tudná hova induljon.  Így hát neki indult vakon a világba. Lement az országúthoz, és elindult a város közelebbi határa felé. *Azért annyira az se volt közel, hiszen legalább 7 kilométert kellett gyalogolnia.  Miközben sétált régi dolgok jutottak eszébe. Például az, hogy hogyan ismerkedett meg Andival, vagy hogy mennyire utálták egymást eleinte Sanyival. Aztán eszébe jutott amikor először feküdt le a lánnyal… Olyannyira elgondolkodott, hogy észre se vette az idő múlását.

 Már a város szélén járt, amikor gyomra elkezdett panaszkodni, hogy némi táplálékra van szüksége. A legutolsó boltot már elhagyta. Egyetlen házat látott már csak, az is olyan négyszáz méterrel volt előtte.

Ütött kopott kalyiba volt. Régi népmesék úgy írnak az ilyenekről: „kidőlt-bedőlt falú ház”. Azt hiszem ezzel mindent elmondtunk róla. Olyannyira elhagyatottnak és elhanyagoltnak látszott, hogy a fiú azt hitte, senki nem lakik benne. Odasompolygott a házhoz, és belesett az egyetlen olyan ablakon, amelyen nem egy kartonpapír helyettesítette az üveget. Nem látott senkit, így úgy gondolta itt eltölthet egy kis időt. Már korántsem akart olyan messzire vándorolni, mint az útja elején. Kezdett a harag elpárologni lelkéből, és inkább  csak a bánat marcangolta már. „Semmi értelme kiszaladni a világból.” – gondolta. – „ Hiszen annyi lány van a világban, hogy biztosan találok majd ugyanolyan szépet és hozzám illőt, mint Andi volt. De ezúttal majd hűségesebbet keresek… Egyébként is, anyámnak, és apámnak nem akarok fájdalmat okozni. Ők nem tehetnek arról ami történt! Egyébként is… már az is marhaság volt, hogy elindultam. Itt el leszek egy ideig, aztán este hazamegyek. Anyu úgyis azt hiszi majd, hogy beültem egy sörre a… barátaimmal.”

 Miközben gondolkodott nem csak állt egy helyben mélán, hanem módszeresen leszedte az egyik kartont az ablak keretről, és bemászott a házba. Egy szobában volt. Gondolta felfedezi a házat, ha már idekerült. De mikor az ajtóhoz lépett, és lenyomta a rozsdás kilincset, rádöbbent, hogy az zárva van. Megnyomta erősebben, hátha csak beszorult, de nem sikerült kinyitnia. Nem volt kedve kimászni, és egy másik ablakon be, így csak a szoba maradt neki felfedezésre. Szanaszét hevertek mindenféle bútorok. Pontosabban szólva azoknak mindenféle maradványai. Egy szakadt ágybetét, rajta egy mocskos pokróc. A fal mellett egy törött lábú asztal, melynek hiányzó lába helyén egy hatalmas farönk volt. Az asztal előtt egy antik, fonott hintaszék volt, melynek ülőrészén egy hatalmas repedés tátongott. A falon egy ősrégi fénykép volt bekeretezve. Egy családot ábrázolt. Egy középkorú férfit, akinek szódásüveg szemüvege Woody Allen–re  emlékeztette a fiút. Még az arca is hasonlított a színészre. Mellette egy fiatalabb hölgy állt, akinek szemében vidámság tükröződött, hiába vágott komoly arcot, mint annak idején az ilyen fényképeken volt szokás. Bandit anyukájára emlékeztette a nő. Előttük középen egy kislány állt. Hosszú szőke haja be volt fonva két fonatba, és mindkettő gyönyörű masnival volt megkötve. Csak sejteni lehetett, hogy a masni eredetileg piros volt, mert a kép maga fekete-fehérben tündökölt. Sarkát megrágta már valami… Vagy egér, vagy csak az idő vasfoga. A fényképen kívül még három, vagy négy festmény is volt a falon, melyeket a fiú kimondottan ocsmánynak vélt. Bár megfordult a fejében, hogy ezek is csak azért tűnnek csúnyának, mert a kutya nem foglalkozik velük évek óta. A falon valamikor tapéta lehetett, de annak mintáját már régen eltakarta a korom és a por. Csak némelyik sarokban lehetett látni, hogy valamikor virágokkal volt tele ez a fal. A fiú úgy döntött ledől egy kicsit a szakadt ágybetétre, és majd elindul haza, mikor kissé megnyugodott. Így is tett, közben fejében kavarogtak a gondolatok. Ahogy elmélkedett hanyatt fekve, és a koszos plafont bámulva, elnyomta őt az álom.

Néhány óra múlva arra ébredt, hogy valaki iszonyatos erővel böködi az oldalát, és közben cifrábbnál cifrább káromkodásokat mond. A mondandó lényege – levonva a nyomdafestéket nem tűrő részeket – körülbelül így hangzott: „Mégis mi a fenét keresel te a házamban? Hogy merészeled megsérteni a magántulajdonom szentségét?” (Persze az is lehet, hogy így hangzott az utóbbi mondat: „Hogy mered megsérteni a magántulajdonomat, a szentségit?”  Ezt félálomban nehéz eldönteni.) A fiú mikor magához tért, egy öreg embert látott a feje fölé hajolni.

- Ne úgy ébredezz, mintha otthon lennél a  legnagyobb nyugalomban, te kis besurranó tolvaj! – kiabálta az öreg. A fiú egyből ráismert. Őt ábrázolta családja körében a fénykép a falon. Idősebb korára még jobban hasonlított az idős Woody Allen–hez. Bandi hirtelen rádöbbent, hogy ebben a házban lakik valaki. A gondolat, hogy ő tényleg betört valaki tulajdonába jobban megijesztette, mint az, hogy rajtakapták. Ijedtében nem tudott kibökni egy értelmes mondatot.

- Én… én csak… azt hittem, hogy…

- Takarodj innen! – kiabált a férfi. – Mielőtt fellármázom a rendőrséget!

Bandinak nem kellett kétszer mondani. Felpattant, és mint akit puskából lőttek ki, kiugrott az ablakon, és szaladni kezdett. Azonban a futásban megbotlott valamiben. Estében nagyon megütötte a fejét.

  Mikor magához tért egy ágyban volt. Először azt hitte csak álmodta az egészet, azonban mikor jobban körülnézett, rájött, hogy nem otthon van.

- Jobban vagy, kölyök? – kérdezte egy morgós hang.

- I-i-i-igen. – felelte habogva a fiú.

- Ne dadogj nekem! Vagy talán beszédhibás vagy?

- Nem, uram. Csak…

- Csak mi? Beszélj rendesen! És ne motyogj nekem!

- Bocsánatot kérek, hogy betörtem a házába. Azt hittem nem lakik itt senki.

- Nem tanították meg neked, hogy hinni a templomban kell?

- Nem, uram. Hinni a templomon kívül is lehet. A templomban csak látványosan bemutatjuk, hogy hiszünk, de aki igazán hisz az otthon is megteszi, vagy az utcán… - hadarta el a srác, de hirtelen halkabbra vette, mert az öregember furcsa tekintettel nézett rá.

- Szemtelen egy kölyök vagy te, tudod-e? – mondta a férfi kissé nyugodtabb hangon. A srác mintha egy enyhe mosolyt is felfedezni vélt volna az öreg szemében.

- Igen, uram. Ezt már sokan mondták.

- No itt egy csésze tea. Idd meg aztán, ha jobban érzed magad menj szépen haza! Miközben megiszod, mond el nekem, hogy mégis mi a fenének másztál be a házba?

  Bandi, miközben szürcsölte a teát, melyet nagyon finomnak talált, elmesélte mi történt vele.

- És úgy gondoltad, hogy az a megfelelő megoldás, hogy kimész a világból?

- Nem, uram. Nem akartam én elszökni. Csak egy kicsit egyedül lenni, ott ahol senki nem talál meg, és elgondolkodhatok a történtekről, meg a világ dolgairól.

- Ugyan, mit tudsz te a világ dolgairól? Hiszen taknyos vagy még… Tán olvasni se tudsz, mint a többi fiatal szemétláda.

- Ne mondjon ilyet! – csattant ki a fiúból. – Elég sokat tudok a világról. Jó persze ahhoz fiatal vagyok, hogy annyit tudjak, mint mondjuk ön, de attól még nem vagyok hülye! És tudok olvasni, sőt, szeretek olvasni!

- Hihetetlen! Mit? TV-újságot? Mozi magazint?

- Nem! Könyveket!

- Csak azt amit muszáj!

- Nem! Amit muszáj, azokat sose olvasom el, inkább azt ami érdekel!

- És mi érdekel téged? Azt se tudod, hogy ki az a Verne, vagy Victor Hugo, de állítom még Michael Ende-t se ismered!

- Dehogynem! Verne majdnem minden regényét olvastam, Victor Hugo–tól is a Párizsi Notre Dame-ot, a Nyomorultakat, és a Nevető embert is. Ende-t pedig ki nem ismeri? Végtelen történet, Momo, és had ne soroljam tovább, amiket olvastam tőle…

- Szóval te ilyen művelt gyerek vagy?

- Abban ami érdekel, úgy gondolom igen!

- És mégis kifutsz a világból, hogyha egy kis baj ér téged…

- Kis baj? Ne mondja nekem, hogy ez kis baj, ha elhagy a barátnőm a legjobb barátomért…

- Miért? Te elvesztettél ezzel mindent? Családot, reményt, jövőt? Nem hiszem!

- Valóban nem. – törődött bele az öreg igazába a fiú.

- Na látod! Amúgy is édes mindegy, hogy ki hagy el és ki nem! Az is mindegy mit csinálsz, és mit nem! A világegyetemben így is nagyon fontos kis alkatrész vagy.

- A világegyetemhez képest én csak egy porszem vagyok.

- Igen. De ha nem lennél, akkor felborulna az egyensúly! Ez olyan, mint amikor a testedben az immunrendszer felborul, és a vírusok győznek! Ez azért van, mert felborult az egyensúly!

- Jó de azért az más, mint a világegyetem és a köztem levő kapcsolat.

- Nem! Nem más! Majd egyszer megérted. Kivel élsz együtt?

- Anyámmal, apámmal, és a húgommal.

 - Nagyszülők?

- Meghaltak, bár állítólag a nagyapám még él, de nem tudok róla semmit! Illetve csak annyit, hogy régen a Sáromvéri Városi Könyvtár vezető könyvtárosa volt.

- Valóban? – kérdezte az öreg. – Hogy hívnak téged?

- Nagy András.

- És anyádat?

- Nagy Zsuzsanna.

- Mi a leánykori neve?

- Frank Zsuzsanna. Ismeri?

- Nem.

   Ezután néma csend következett. A legnagyobb társaságban is van olyan, hogy beáll egy pár másodperces néma csend. Minél kevesebben vannak, annál könnyebben történik ez meg. Két embernél az ilyen jellegű csendek hosszabbak, és mélyebbek, mint egy negyven fős baráti társaságnál. A fiú érezve, hogy ez a csend egyre kínosabb, egy kérdést vetett fel:

- Magának van családja?

- Nincs. – felelte az öreg, ismét azon a mogorva hangon, amellyel a beszélgetést kezdte, de eddig valamiért félre tette.

- De hát van egy lánya, meg a felesége…

- Volt egy lányom és feleségem! De… már nem élnek.

- Mi történt velük?

- Meghaltak. – felelte az öreg, mire Bandi fejében megfordult, hogy ez még egy morbid viccnek is elmenne. „Voltak, de már nem élnek, mert meghaltak!”

- Hogyan?

- Mi közöd hozzá? Nem én öltem meg őket!

Bandi kerek szemekkel meredt az öregre.

- De hát én nem is feltételeztem, hogy…

- Te se vagy jobb, mint az a sok városi idióta! – kiabált az öreg kikelve magából.

- De, uram, én…

- Ne magyarázkodj! Azért küldtek, hogy kikémkedd, hogy én voltam-e…

- Mi volt maga? –kérdezte a fiú a meglepetéstől tágra nyílt szemekkel.

- Gyere mutatok valamit! – mondta a vénember, miközben felemelte a srác táskáját.

Elindultak. Odamentek az egyik ajtóhoz, amit az öreg kinyitott. Egy lépcső vezetett lefelé, feltételezhetően a pincébe.

- Menj előre! – mondta a férfi. Bandi nem sejtve semmi rosszat, engedelmeskedett. Amint lelépett vagy három lépcsőfokot, érezte, hogy valamit a hátának dobnak, és hallotta, hogy az ajtó hatalmas csattanással bezárul mögötte. Mire odaugrott, már kulcsra zárta az öreg. Először dörömbölt, kiabált, de még egy hangot se  hallott válaszként. Így hát lement a lépcsőn. Félúton felvette táskáját, hiszen az volt, amit az öreg hozzávágott. Korom sötét és iszonyú bűz volt odalent, de meglátott egy kapcsolószerűséget a falon. Megnyomta, és amint megfordult, a pince fényben pompázott. A fiú szíve vadul kalapált félelmében, hogy most mi lesz vele. Akkor meglátta, hogy a pince ablakon is csak karton papír van, és bár nem volt egy csontkollekció, azért simán kifér rajta. Úgy gondolta azért körbe néz. Néhány döglött patkányt látott, melyek már rothadóban voltak. Először azt gondolta, hogy ez a bűz oka, de akkor az egyik sarokban megpillantott egy emberi csontvázat a rémülettől először földbe gyökerezett a lába. „Mégis ő ölte meg a feleségét” – gondolta. A lányának tetemét már nem akarta megkeresni. Ki lökte a kartont, kimászott és rohant, ahogy lába csak bírta…

 

* * * * * *

 

Az öregember ült a hiányzó lábú asztalnál. Egy gyertya világított neki. Az asztalon egy levél feküdt, mely már erősen megsárgult. Látszott, hogy nem tegnap írták. Az öreg könnyes szemmel olvasta:

 

Kedves Frank János Úr!

 

Ön több, mint 25 éven keresztül könyvtárunk kitűnő vezetője volt. Fogadja szerény búcsúajándékul Bercit, az oktató csontvázat, mellyel kollégái, és az ide látogató gyerekek örömére Ön annyit mókázott. A könyvtár úgyis újat vásárol. Ne menjen kárba egy szép emlék!

 

Tisztelettel az Ön utódja:

 

                                                       Takáts Endre

könyvtár igazgató


 

 


 

Infók a novella születéséről

Ez a novella 2007.október készült, bár ez így nem teljesen igaz... Ugyanis a novella maga valamikor 2002-2003-ban íródott le először egy füzetbe. Még az olasz, illetve az irodalom órákon írtam meg középiskolában. Sajnos a füzet, melyben a novella eredeti változata volt elveszett. 3 évvel később újra írtam emlékezetből, nem volt nehéz dolgom, hiszen a fő motívumai megmaradtak! 

Írta: V. Molnár Ferenc

 

szerintünk: (4/5)
szerintetek: (4,3/5)

Szólj hozzá!

Címkék: vers olvasás regény novella irodalom


A bejegyzés trackback címe:

https://vmolnarferenc.blog.hu/api/trackback/id/tr48266354

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.