Szponzorált linkek

Keress a blogomon!

V. Molnár Ferenc - Novella és vers gyűjtemény

Vers, novella, regény... Szoktam ilyeneket (is) írni! Ezeket szeretném megosztani azokkal, akik fogékonyak a művészet ezen formájára! "Egy vers a világért, egy novella az emberiségért, egy regény a jövőért!" Ez a mottó!

Vers és Novella hírek

Matek kettes című "nagy" novellám 7 részben közlöm a blogon.

A ti gondolataitok....

  • Dead-End: Hello! Hasonló ötletem nekem is volt, mint amit Te csinálsz a blogodban, pl. ebben a posztban: nov... (2009.02.13. 22:16) Novella: A fénykép
  • Flo-márkuskati: Szia!:) Így tetszik...ezzel a befejezéssel;) van happy end:nem tőrtént meg a való világban;) grat (2009.01.30. 09:31) Novella: A fénykép
  • Tonett: Tetszett,de hogyha jol vegzodne akkor jobban el tudnad adni a nagy erdemu kozonsegnek.(igy csak eg... (2009.01.28. 03:21) Novella: A fénykép
  • bloggerman (törölt): Egész jó:) (2009.01.23. 21:07) Novella: A fénykép
  • Utolsó 20

Vers, novella antikvárium

Értesülj, ha új vers vagy novella jön

Vers, novella és a többi címke

akit (1) álarc (1) álmom (1) azt (1) bejelentés (1) béke (1) boltba (1) éber (1) ebook (1) ekönyv (1) el (1) elhagyja (1) elindultam (1) e book (1) e könyv (1) félek (1) félelem (1) fénykép (1) gondolat (1) gonosz (1) győzelem (1) győzelmem (1) harag (1) hírek (1) hirtelen haragú (1) irodalom (14) jótanács (1) kaptak (1) lottó (1) magány (1) maszk (1) matek kettes (7) mindenki (1) novella (21) olvasás (14) pillanat (1) regény (13) rossz (1) sose (1) szeretet (1) tisztelet (1) tréfagyár (1) vége (1) vers (12) vidám (1) visel (1) vita (1) út (1) Címkefelhő

2007.12.16. 17:14 ferikruger (törölt)

Novella: Tánti néni

Borzasztó egy nyár volt. Száraz és meleg, mint a legtöbb nyár, de ez mégis másfajta volt. Nemcsak azért, mert szárazabb és melegebb volt, mint a nyarak itt Magyarországon lenni szoktak, hanem azért is, mert volt valami a levegőben. Valami negatív érzés. Persze lehet, hogy csak én éreztem ezt… nem tudom.

   Az biztos, hogy a nyár száraz volt, és meleg. Mondtuk sokszor, hogy lennénk inkább a Szaharában. Ott legalább éjszaka hideg van. Na meg nagyon fontos dolog az is, hogy nem kátyúsak az utak. Bár igaz, hogy nem sok út van arra, de az biztosan sima. És még egy fontos dolog, hogy ott nincsenek fák. Itt meg megfulladsz a nyárfák pihéjétől. Azok a rohadt pihék! Ellepnek minket, mint légy a kétnapos szart. Persze szidhatom a pihét még pár száz oldalon keresztül, akkor is szállnak. Bele az ember orrába meg szájába. Aztán az ember csak prüszköl, meg köpköd. Képzeljék el, aki egy bezárt szobából az ablakon át nézte az utcát, az csak annyit látott, hogy mindenki köpköd, prüszköl, meg könyökig fent van az orrában a keze, és bányássza ki azt a nyavalyás pihét az agyából. Egyik nap mondta is nekem a szomszéd Tánti néni, hogy milyen mocskos, meg gusztustalan ez a mai világ.

  Nem szeretném, ha bárki azt hinné, hogy túlzással élek, de Tánti néni nem állt messze a valóságtól. Az öreglánynak mindig igaza volt. Tánti néni nyolcvanhárom éves volt. Ezt csak azért nem tudom még a mai napig se elhinni, mert legalább tíz éven keresztül hallgattam, hogy ő nyolcvanhárom éves.  Ő megmondta, ha valami a szívét nyomta, nem szégyellte magát.

„Szégyellje az magát, akinek van szégyellni valója!” – szokta mondogatni. Mondom, az öreglány sose tévedett, csak nem mindig kell megmondani az igazat. Tánti néni tolószékben ülve nézett ki mindennap az ablakon. Nem azért, mert az volt a legkényelmesebb ülőhely, amit talált, hanem, mert a nélkül csak feküdni tudott. Ült abban a rozsdás taligában, mint az angol anyakirálynő azon a díszes, oroszlános trónon, és nézte, ahogy az emberek az utcán sétálnak, prüszkölnek, meg túrháznak. Ez volt minden dolga az életben. Ülni, és nézni, hogy mások mit csinálnak. Persze ez nem volt mindig így, csak az utóbbi időben… Az utóbbi negyven évben.

  Idősebb lakók mesélték, hogy ő még az ötvenes években költözött a házba, és mindjárt házmester lett. Akkoriban házfelügyelőnek hívták, de hát ez ugyanaz…

Egy nap megkérdezte az egyik lakótól, hogy az a hülye Rákosi miért nem igényel pártpénzen egy parókát, mert a kopasz fej már kiment a divatból. Persze az a valaki még aznap rohant az Andrássy útra bejelentést tenni. Illetve nem is bejelenteni, csak odament és megkérdezte, hogy mi a teendő ilyen helyzetben. Mindkettejüket elvitték egy időre, szabadságra. A valakit azért, mert hülyeségeket kérdezett, Tánti nénit meg azért, mert lázító tevékenységet folytatott.

  Tánti nénit állítólag két évig nem látta senki, de én ezt nem tudom elhinni, mert azt mondják, hogy aztán visszajött egy tolószékben. Szerintem, ha valakinek van tolószéke, akkor azt valakitől kapta, vagy vette, tehát valaki valahol csak látta Tánti nénit. Na, de ez nem fontos.

  Azután nem volt házfelügyelő, hanem csak úgy nézett ki az ablakon és bámulta az embereket. Nem tudom miből élt, de nem hiszem, hogy sok mindenből, mert sovány egy nénike volt. Igaz, hogy amikor én megismertem, már akkor is nyolcvanhárom éves volt. Ősz haját sose vágta le senki. Néha üvöltött is, hogy ráhajtott a tolószékkel. Szerencsétlen asszony. A kutya nem törődött vele. Volt ugyan egy fia, de az még annak idején megunta, hogy Tánti nénit mindig pátyolgatni kellett, ezért elköltözött a jó isten tudja, hogy hova, „azzal a kellemetlen kinézetű fehérnéppel”, ahogy szomszédasszonyom mondta mindig.

  Azért nem mindig az ablakból nézett ki. Volt, amikor kigurult a folyosóra, és ott ült a székében. Olyankor, ha találkoztunk, beszélgettünk pár szót, majd én bementem a lakásomba ebédelni, ő meg visszagurult a prüszkölő világot bámulni.

  Tánti néni. Az utóbbi időben olyan véresek voltak a szemei, mintha ilyen világító kontaklencsét vett volna. Szegény asszony. Soha nem beszélt arról, hogy mi történt valójában miután elvitték, soha nem tudtuk meg. Azt mesélte, hogy volt ott egy ember, aki minden szenvedés után meg tudott szökni, meg azt is elmondta, hogy egy fiatal ÁVH-s odáig volt érte, de hogy mit csináltak vele, azt soha nem tudtuk meg.

   Sokszor mentem hazafelé a boltból, és láttam azokat a piros szemeket az ablakban. Egyszer volt, hogy pont nekem is az orromba ment az a nyavalyás pihe, és direkt nem prüszköltem, meg köpködtem, hogy lássa, hogy én különb vagyok.

  Néha lement a lifttel az utcára, ugyanis a közelben volt egy ilyen népkonyhaféleség. Sokszor sírva jött vissza onnan, mert ő azzal az áramtalan villamosszékkel nem tudott olyan gyorsan mozogni, és a hajléktalanok elzabálták előle a kaját. Gondoltam egyszer, hogy segítek rajta, mondtam neki, hogy majd én beállok a sorba helyette. Tényleg vérre menő verseny volt ott. Alig bírtam befurakodni előre, aztán mikor sikerült, azt mondta nekem az ürge, aki osztogatta a száraz kenyeret, hogy én nem nézek ki olyannak, aki erre rászorul. Erre mondtam, hogy én nem is szorulok rá, csak a tolószékes szomszédasszonyomnak viszem a kaját, akit mindennap fellöknek itt az emberek, és nem hagyják sorra kerülni. Azt mondta, hogy olyan nincs. Csak a rászorulóknak adhat enni, takarodjak.

  Nagyon bosszantott a dolog, ezért másnap szétszaggattam egy régi gúnyámat, jól összemocskoltam, és magamra vettem. Úgy verekedtem magam előre. Aznap nem is kérdeztek semmit, csak a kezembe nyomták a kaját. Valami undorító krumplifőzelék volt, egy darabka kenyér, meg egy kicsi kupica kannás bor. Odavittem a Tánti néninek, aki nem győzte megköszönni. Aztán minden nap, mikor végeztem a munkában, hazamentem, átvettem a mocskos ruhát, és mentem a népkonyhára. Ezt a tevékenységemet hosszú ideig műveltem. Addig, míg egyszer valami nagyon furcsa dolog történt.

  Egyik éjjel kopogtattak az ajtómon. Kimásztam az ágyból, és megkérdeztem ki az. Nem jött válasz. Semmilyen válasz nem jött. Kinyitottam az ajtót, és ott állt ő. Vékony csontvázzá aszott öregasszony, világító vörös szemekkel. Megkérdeztem, mit akar, de nem felelt. Akkor döbbentem rá, hogy a lábán áll. Nem a tolószékben jött át, hanem a saját girhes, rothadó fadarabhoz hasonlító lábain. Megkérdeztem, hogy jól van-e, de megint nem érkezett válasz. Hirtelen összeesett, és fulladozó hangon azt mondta: „Maga nyomorult pihe!” Ez után eltűnt, mint a kámfor. Eltűnt a kezeim közül. A következő pillanatban rám törték az ajtót, ami időközben nem tudom, hogy csukódott be. Sőt. Átkerültem egy idegen szobába, igen. Bejöttek és elrángattak. Egyszer csak hirtelen fejbe vágott valaki és elájultam. Mikor magamhoz tértem egy nyirkos, dohos pinceszerűségben voltam. Ott állt mellettem egy ember, aki minden félét kérdezett, de nem értettem, amit mond, mert olyan volt, mintha víz alól beszélne. Ütött, vert, kérdezett. Aztán elölről kezdte. Mikor megunta bedugtak egy szobába, ahol nem volt ágy. Utána nem emlékszem semmire, csak arra, hogy a saját ágyamban ébredtem verítékben úszva. Álmodtam volna az egészet? Nem tudom. Minden arra vall, de nem vagyok benne biztos…

  Az viszont biztos, hogy Tánti néni azon az éjszakán meghalt. Elment közülünk, de én soha nem fogom ki verni őt a fejemből. Soha nem fogom elfelejteni, főleg ez után a borzasztó éjszaka után.

  Mostanában nem tudok mit kezdeni magammal. Csak állok az ablakban, és nézem az embereket. Nézem, ahogy köpködnek, meg prüszkölnek azoktól a nyavalyás pihéktől.

   Tényleg mocskos, meg gusztustalan ez a világ!

 

 Infók a novella születéséről

 Ez a novella 2007. nyarán készült! Fő eleme bármily hihetetlen a pihe volt! A HÉV-en utazva figyeltem meg a nyárfák hulló virágát, és ebből alakult ki Tánti néni szomorú története. Egy novella a mocskos, meg gusztustalan világról!

Írta: V. Molnár Ferenc

szerintünk: (3/5)
szerintetek: (4/5)

Szólj hozzá!

Címkék: vers olvasás regény novella irodalom


A bejegyzés trackback címe:

https://vmolnarferenc.blog.hu/api/trackback/id/tr35265975

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása